Talán nincs még egy ragadozó, amelyet három különböző néven illetnek a magyar nyelvben. A kis panda, a vörös panda és a vörös macskamedve név ugyanazt az állatot jelöli. Az állatkerti látogatók mindhárom néven ismerik ezt a vörös bundás állatot, amely közkedveltségét egyrészt bájos megjelenésének, másrészt az elmúlt évek rajz- és animációs filmjeinek köszönheti, amelyekben mindig pozitív hősként tűnik fel.

A vörös panda (Ailurus fulgens) Ázsiában őshonos, de a kizárólag Kínában előforduló óriáspandával (Ailuropoda melanoleuca) ellentétben szélesebb körben elterjedt. Bhután, India, Kína, Laosz, Mianmar és Nepál területén egyaránt előfordul. A Himalája hegységben található mérsékelt égövi erdőkben, elsősorban 3000–3500 méter tengerszint feletti magasság között él.

Generációk nőttek fel fanyar humorú családi és expedíciós történetein, amelyekből átsüt a természet szeretete és a ritka, kihalóban lévő állatok iránt érzett aggódás.

Gerald Durrell (1925–1995) önéletrajzi ihletésű könyve, a Családom és egyéb állatfajták révén, amelyben Korfu szigetén töltött gyermekéveit írja le, részesei lehettünk édesanyja, illetve testvérei, Larry, Leslie és Margot mindennapi életének. A könyv 1956-ban jelent meg (magyarul 1967-ben), és azonnal bestseller lett, egyben világhírnevet és tetemes anyagi hasznot hozott írójának. Stílusa öniróniával teli, és szinte nincs olyan mondat benne, amelyen ne lehetne hangosan nevetni. Az állatok iránt érzett, vele született szenvedélyét görög magántanára, dr. Stephanides (a könyvben csak Theodore) terelte tudományos irányba, többek közt azzal, hogy kezdetnek egy zsebmikroszkópot ajándékozott a kis Gerrynek. Gerald Durrell korának egyik legnevesebb írója és természetvédője volt. Utazásain és könyveiben szót emelt a vadon védelmében, és Jersey szigetén menedéket hozott létre a világ jó néhány veszélyeztetett állatfajának.

Egykor az állatkertek elsősorban a szórakoztatást szolgálták. Az emberek rácsodálkoztak a vízilóra, kacagtak a majmokon, megborzongtak a krokodil láttán és perecet dobáltak a kéregető medvének, de nemigen jutott volna eszébe senkinek azért menni az állatkertbe, hogy ott tanuljon valamit.

A 19. században nem volt még televízió, és nem léteztek látványos, színes fotóalbumok, de még a huszadik század derekán is inkább csak fekete-fehérben működött a tévé és a könyvnyomtatás. Akinek utazni nem volt pénze vagy módja, de a távoli tájak állatvilágát szerette volna látni, annak az egyetlen lehetőséget erre az állatkertek kínáltak. A cél az volt, hogy akár egy-egy állatcsoportból is minél több fajt sorakoztassanak fel egymás mellett, nem az, hogy ezeknek az életmódjáról, sajátosságairól ismereteket adjanak át. Ám azóta nagyot fordult az idő kereke: az állatkertek egyre inkább az ismeretterjesztés és a tanulás szolgálatába álltak.