Az európai bölény csodával határos módon menekült meg a kipusztulástól. Létét kizárólag annak köszönheti, hogy az állatkertek összefogtak, és mindent megtettek azért, hogy a 20. század elejére még megmaradt maroknyi állat segítségével esélyt adjanak a túlélésre. Pedig nem is olyan régen Európa hatalmas területein kóboroltak bölények; nyugaton Franciaország középső, hegyvidéki régiójától egészen a Volgáig, illetve a Kaukázusig, sőt még a távolabbi keleten is előfordultak. Ám a féktelen vadászat, és az élőhelyük előbb fokozatos, majd később egyre gyorsuló elvesztése a faj kihalásához vezetett – legalábbis a természetben.

Nem véletlen, hogy a cigánycsuk lett az év madara, hiszen hazai állománya az utóbbi időben nagyon lecsökkent. A cigánycsuk nagyarányú állománycsökkenésében, mely a legutóbbi három évtizedben következett be, elsősorban a szántóföldek nagyüzemi táblásítása, a cserjés szegélyek, mezsgyék beszántása, megszüntetése, a túlzott vegyszerhasználat, a legelők műtrágyázása játszotta a legnagyobb szerepet. Telelőhelyein nem érhette nagyobb veszteség, hiszen a mediterráneum száraz macchiásában telel, mely élőhely szinte évszázadok óta változatlan formában áll fenn.

A XIX. század végére már alig maradt magyar vizsla. Sőt, olyannyira nem volt, hogy az első világháború előtti időkig még a fajtának állandó és egységes neve sem volt!  Az 1700-as években például arról a családról, amelyik kitenyésztette „Zay-Kolonits féle” vizslának nevezték, később, mivel a Zay féle birtokok Magyarszombat környékén voltak, „Magyarszombati vizslának” említik. Majd amikor többé-kevésbé a fajta elterjedt Somogyban, „Somogyi vizslának” is nevezték. Az ország egyéb részen pedig sárga vizsla volt a neve. A magyar vizsla név valószínűleg 1914-re alakult ki, 1916-ban már Ötvös Balázs neves vadász-kynológus használta a magyar vizsla elnevezést a Vadász Lapban.